Amikor jött a lehetőség, hogy kimehetek az amerikai és a mexikói egységekbe gyárlátogatásra, habozás nélkül igent mondtam és azonnal szervezni kezdtem utazásomat Kaliforniába. Hál’ Istennek rendelkezem némi kapcsolattal mind a Fender cég dolgozói- mind a környék csavargó természetű rockerei között, ezért jóformán csak a repülőjeggyel kellett törődnöm. Nem is gondoltam bele mire vállalkozom, teljesen egyedül, néhány gyűrött dollárral a zsebemben, álmosan botorkáltam ki a Los Angelesi nemzetközi repülőtér várójából az utcára. Voltam már errefelé, elég hamar találtam olcsó fuvart Anaheimbe, Disneyland mellé. Itt tartják évente a NAMM Show-t, a világ talán legnagyobb hangszerkiállítását, ahol minden valamirevaló cég kiállítja azévi újdonságait, és minden januárban öt napig folyik a buli a látogató zenészek között… Idén én is részesültem a mulatságból, nappal másnaposan lógás a kiállításon, éjjel vedelés (és részegen megfejtés) a világ minden tájékáról összesereglett zenészekkel.

Érdekes módon reggelre azért mindenki összeszedte magát a kiállítási napokon, hiszen miről szólna a megfejtés, ha nem a gitárokról, melyek legendás hangja nélkül a rockzene nem is létezne a mai formájában. Nem is okozott csalódást a gyártó senkinek, a Fender Musical Instruments Company a kiállítás teljes felső szintjét elfoglalta hangszereivel és erősítőivel. Nagy erőkkel, fényes standokon állított ki itt a Fender, a Jackson, a Gretsch, az EVH, Guild és az SWR. Minthogy minden Fenderhez tartozó márka tradíciókra épít (ahogy a Rock is), gazdasági válságos időszak után nem igazán vártam meglepetést új termékek fejlesztése terén. Hát tévedtem. Az anyacég több újítást is bedobott az idén pl. a low-end basszuscuccok és a digitális gyakorlócuccok kategóriájában az új Rumble és az új G-DEC erősítő formájában. Részleteket nem írnék itt, nincs is elég hely, de oltári nagy ötletnek találom, hogy hírességek által felvett CD minőségű háttérzenére lehet gitározni, és megunni se kell azokat, mert a backing trackek folyamatosan frissíthetőek egy internetes oldalról. A G-DEC erősítőket a hangszerkiállításokon állandósult zaj miatt sajnos csak fejhallgatóval lehetett kipróbálni, de megragadtam az alkalmat (és az új nagyfejes US Special Stratocastert) és szórakoztam egy kicsit az új generációs motyóval. A Jackson meg pl. az olcsóbb kategóriájú gitárjait is compound rádiuszos nyakkal gyártja, ami hihetetlen játékkényelmet biztosít a gitárosnak kíséret és szólózás közben is. A Gretsch gitárok között a Billy Gibbons által áttervezett Bo Diddley gitár extrém formája íródott be agyamba legmélyebben, bár figyelmemet állandóan elterelte Kim Falcon világhírű rockabilly modell bájos alakja, aki a kiállítás ideje alatt a Gretsch standon lógott. A három kiállításon töltött nap elrepült, én meg némileg másnaposan felültem a Mexikó felé tartó buszra, hogy eljussak az ensenadai Fender gyárba. Kedd reggel, már egy Mexikóban töltött éjszaka után érkeztem a gyárhoz egy csapat kereskedővel, ahol a gyár igazgatója rövid eligazítást tartott a gyárlátogatás szabályairól (nincs fotózás, védőfelszerelést viselni kell), az elmúlt év fejlesztéseiről és változásairól. A gyári túra logikai sorrendben vezetett keresztül a csarnokokon, végigkövetvén az erősítők és gitárok készítésének munkafázisait. Az első dolog ami szembetűnt, hogy rengeteg nő dolgozik a gyártósoron. Idősebb asszonyok, fiatalabb lányok szép számmal, nem egy igen szemrevaló. Ezeket a lányokat a cégvalószínűleg az ipari kémkedés ellen alkalmazhatja figyelemelterelőnek.

A második, az előzőnél talán még döbbenetesebb dolog az itthon sokak által elképzelt, gigantikus méretű CNC csodagépek hiánya, amelybe a farönköt táplálják az egyik oldalon, a túlvégen pedig ömlenek ki a kész gitárok, amit lelkesen csomagolnak kartondobozba a mexikói munkások. Ehelyett a gitárokat és erősítőket munkások készítik kéziszerszámokkal, mindenki megfelelő szakértelemmel a saját területén. Természetesen láttam marógépet, a gitártesteket például értelmetlen lenne reszelővel és vésővel csinálni, de kijelenthetem, hogy egy teljes napot töltöttem a világ legnagyobb gitármanufaktúrájában. A hangszedőket kézzel tekerik az asszonyok, a gitárnyak emberi kéz által nyeri el formáját, az érintők elhelyezése és szintezése szintén ember és asszony műve. A munkások többsége nem is figyelt ránk, munkájába merülve tevékenykedett, de rájöttem, ha nagyot köszönök és utána kérdezek valamit, készségesen válaszolnak. Ebédszünetben találtam pár angolul tudó melóst, pár szót váltottam velük. Kiderült, időről-időre hangszerészmesterek jönnek az amerikai gyárból, betanítani a munkafázisokat és tökéletesíteni a mozdulatokat. El tudtam volna azért több időt is tölteni a gyárban, vezetőnk viccesen azzal fenyegetett minket, aki lemarad a látogatói csoporttól, azt befogják dolgozni a gyártósorra. Nem is lett volna rossz, szép munka ez, utána pedig ismerkedhettem volna a tüzes latin lányokkal! Máshogy alakult, még a délután visszaindultunk az Államokba, hogy szerda reggel frissen kezdjük a gyári túrát az amerikai gyárban, Corona-ban. Nem sokat aludtam az éjjel, az átélt élmények hatása alatt voltam. Elképzelni sem tudtam, mi vár rám a coronai egység csarnokaiban. Reggel kiderült a nagy különbség a két gyár között. Nem is gondoltam volna, de teljesen logikus és egyértemű: a munkatempó. Az amerikai munkások ránézésre jóval ráérősebben dolgoztak, talán egy picit még mosolygósabbak is voltak déli kollegáiknál. A gyártás során a munkafázisok számottevően nem tértek el az előző nap látottaktól, de a rájuk fordított idő igen. Nincsenek import alkatrészek, présgéppel készítik a jack foglalatot, helyben vágják ki a műanyag koptatólapokat.

A minőség-ellenőrzés és a végső beállítás is hosszabb időt vett igénybe, úgy tűnik a világ másik felén is igaz az itthoni mondás: jó munkához idő kell! Az egész kaliforniai látogatásom csúcspontja azonban ekkor jött el: beszabadultam a Fender Custom

Shop-ba, találkozhattam és beszélgethettem többek között olyan mesterekkel mint Jurij Siskov, Denis Galuszka vagy a pickup guru idős néni Abigail Ybarra. Láttam bundozást és intarziakészítést a Gretsch Custom Shopban, megnézhettem a leghíresebb gitárkészítőket munka közben. Délben együtt ebédelhettem velük. Amikor pedig a gyárlátogatás végén a kereskedők lefotózták őket az ebédlőben, suttyomban odalopóztam  a mesterek mögé, majd fényképezőgép hiányára hivatkozva megkértem az egyik fotóst, hogy küldje el nekem a művet.

A hivatalos látogatás után még pár órát lézengtem a gyárban, várva helyi haverokat, hogy jöjjenek értem, majd megindultam San Francisco felé, hogy tanulmányozhassam az öböl környéki rocker kultúrát, de ez már egy másik történet lesz egyszer egy másik újságban… Mindenesetre hazaérkezésem után lelkesen mesélgettem élményeimet az itthoni szkeptikus haveroknak, egyikük a sztori végén azért megjegyezte: „Lápi, te mekkora hülye vagy, színjáték volt az egész. Csak a látogatók kedvéért állították fel az egész színházat, hogy azt hidd ott készülnek a cuccok. Ilyen hiszékeny majmot!”

lápiember

Videó a Fender gyárról: